Amerigo Tot könyvtervezés

Több száz szobor, megannyi grafika, kerámia fémjelzi nevét. Életében körülrajongták, mára a feledés homályából tűnik elő az a fényes életmű, amit Tóth Imre, a fehérvárcsurgói származású, de Olaszországba menekülő és ott letelepedő szobrászművész létrehozott. Köztéri szobrait az idő kikezdte. Az elszineződött bronzszobrok csorba betontalapzatukkal, szomorúan vetítik elénk egykorvolt formájukat arra várva, hogy vajon hányszor kerüli meg még őket saját árnyékuk mire valaki észreveszi, hogy a múltat nem csupán megteremteni, de ápolni is kell. Ki gondolná manapság, hogy e szobrok alkotója egy asztalnál ült Kassák Lajossal, József Attilával a Simplon-kávéház művészasztalánál, a 30-as években gyalogszerrel ment Dessauba a Bauhaus iskolájába. Eszébe jut-e valakinek, hogy e szobrokat formáló kezek gazdája Helsinkitől Kornstadtig hajószakácsként bejárta az északi tengereket, Párizsban Malliolnál csiszolta rajzbéli tudását, Berlinből a nácik fogságából kiszabadulva szintén gyalog Rómába szökött, ahol hónapokig vendéglátókban portrékat rajzolt némi betevőért. A műveket nézve ki emlékszik még, hogy alkotójuk a II. világháborúban ejtőernyős kiképzésben részesült, hogy később nemzetközi pályázaton megnyerte a római Termini pályaudvar homlokzati frízének kivitelezését, hogy Palermótól Tokióig, Indiától Amerikáig bejárta a világot, 1969-ben magyarországi kiállításai nézőcsúcsot döntöttek. Hobbija az autóversenyzés és a szigonyvadászat volt. Francis Ford Coppola filmjében, a Keresztapa–trilógia második részében szerepet kapott. Mindezek által a csurgói parasztfiúból világhírű szobrász lett. Íme, néhány felvillantott kép a hihetetlenül „kacskaringós” életpályából. De kanyarodjunk vissza Rómába. Tóth Imre kalandos megérkezéséről Szerb Antal Utas és holdvilág című művében olvashatjuk, hogy hősünk a Via Flaminián, a győzelmi úton érkezett az Örök Városba. Az éjszakát a Gianicolon töltötte, majd reggel megfürdött az Aqua Paola vizében. Ebben a városban, ami csupa történelem, ahol végtelen távlatokban a megkövült csontváznak tűnő romok veszik körül az embert, Tóth Imre a klasszikus mesterek nyomába szegődött. A római Magyar Akadémiára bekerülve (1933) a szobrászat keríti hatalmába. Az etruszk portréktól a reneszánsz domborművekig mindenen „átrágja” magát, mesterségbeli tudását eképp fejlesztve. A műfajhoz való tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy hat éven belül két köztéri szoborpályázaton is sikeresen szerepel, mi több 1938-ban, Olaszországban díjat is nyer (Premio per Giovani Artisti). Ekkor már saját műtermében, a később kultikus helyként emlegetett Via Marguttán dolgozik, immáron – egy hivatali elírás végett – Amerigo Tot néven. A II. világháború után saját elmondása szerint a szétfeszített formák kezdik érdekelni. Erre az időszakra datálhatók Kavicsasszony-figurái (1946-48). Ezek a teltkarcsú, ősanyai jegyeket viselő, formáktól duzzadó nőalakok, akik aztán élete végéig grafikáinak, kerámiáinak főszereplőivé válnak. A kavicsban Tot a természet által átváltoztatott idea-formát találja meg és talán, ami még fontosabb, a természetnek azt erejét, hogy minden formát át lehet változtatni úgy, hogy ugyanakkor lényege megmaradjon. Az évekig egymáshoz csiszolódó szikla-rögökből gömbölyded kavics morzsolódik, csak a formája alakul át, akárcsak a Kavicsasszonyok esetében: bármennyire is eltorzultak ezek a szobrok, a test arányai, azok lényege az ős-asszony, a termőföld, a nő marad. A korábbi, tanulmány jellegű szobrokat ideával átitatott művek váltják fel. Irónikus, a „szép” emberi figurák helyett sokkal inkább az élet által meggyötört alakok kerülnek előtérbe. Valóság és fantázia, iszonyat és gyönyörűség között surlódó teremtmények: a Birkózó, aki már teljesen szétverve, teljesen eltorzulva, de még mindig ember, vagy A gróf úr, aki egy letűnt világ portré-emlékműve, a Külföldi tudósító, az új kor hírnöke, egy gyökeresen megváltozott világ tanúbizonysága. Tot álmainak zaklatott fényességét, előérzeteinek lázában ’megkövesedett’, és pont ezért hiteles korrajzát hordozzák magukban e művek. Ezzel párhuzamosan eltűnt világok, a falu életterének bemutatásaként elevenedik meg A pletyka, A vidéki látogatás. Térben rögzített jóslatok, jövőbe vetett emlékképek. Pompei-i leletként tárul elénk Zsuzsanna a fürdőben, vagy a kavicsokon fekvő Szép nápolyi nő. Amerigo Tot, a mindig megújuló, önmagát megújító szobrász az ötvenes években túllép a reneszánsz mestereken, saját nyelvet teremt. Noha úgy tűnik, homlokegyenest más útra tér, tulajdonképpen az elvont, letisztult formákon keresztül, a Bauhausban elkezdett formanyelvet tovább görgetve figurális gondolatait önti absztrakt formába. Szembeszáll a megszokottal, a korhoz szóló ’tilakozása’ az elszabadult technika ellen, az emberért, az emberiségért kiállt. Az általa kitaposott ösvényt lassan benövi a fű. Az elszineződött szobrokat, a pincékbe, múzeumok raktáraiba zárt műveket itt az idő leporolni. Amerigo Tot, a „legkisebb világjáró” idén lenne 100 esztendős. Nem csupán a kerek évforduló kapcsán, de a világhoz hozzátett, az utókornak adományozott gondolatainak felelevenítése révén is méltóképpen kell emlékeznünk rá.

Nemes Péter